Hol volt, hol nem volt… 10

A „Mágus II.”

Az 1995-ös év végi vigadóbeli akciók után lassan, de biztosan beköszöntött 1996. Új év, új remények…
Sajnos szerény személyemnek komoly egészségügyi gondjai „adódtak”, így a csoport munkájából nemigen vettem ki a részem kb. egy fél éven keresztül. Ennek következtében ideiglenes „kívülállóként” kísértem figyelemmel a színkör munkáját (akkoriban már meg voltak az első mobilok). Az „Imádok…” vidéki fellépéseivel egyetemben itt volt az ideje egy új – komolyabb hangvételű – darab kiválasztásának. A többség úgy döntött, valószínűleg „rendezői nyomásra”, hogy ismét nagy fába vágja a fejszéjét. A választás  Harold Pinter:  „A hegylakók nyelve” (Mountain languague), a  „Szentjánosáldás”(One for the road), valamint az „Estélyi órán”(Party time) c. három egyfelvonásosára esett, mégpedig egy blokkban előadva „A forrásnak sós íze, avagy szemeik vannak, de nem látnak, füleik vannak, de nem hallanak” cím alatt.

Ez a kimondhatatlanul hosszú elnevezés végül világpremiert takart, mivel ez a három mű így egy blokkba „gyúrva” még sehol sem került bemutatásra széles e világon. Ilyen nagy vállalkozásnak nem lehetett más a rendezője, mint Vlado Sadílek, a „Mágus”. Az ő érdeme, közösen a feleségével, Eliškával – aki a dramaturgiát vállalta –, hogy ez az előadás ebben a formában színpadképes lett. Meg is lett az eredménye Komáromban… Az ősbemutató a losonci Vigadóban zajlott 1996. június 10-én.
Előtte pár héttel azért volt némi girbli, ugyanis az akkor még élő szerzőtől, Harold Pinter-től, izgatottan vártuk a jogdíjak elengedését, ami végül is beteljesült. Itt jegyezném meg, hogy Harold Pinter az egyik legelismertebb kortárs drámaíró (volt) a világon, sajnos pár éve elhunyt (R.I.P), viszont még életében megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

A sztorik röviden:  „A hegylakók nyelve” – az országban bejelentik a rendkívüli állapotot, a hegylakókat a városba kényszerítik, ahol „erkölcsileg meg kell őket fegyelmezni”. A nyelvüket nem értik a városlakók, ezért a létezése veszélyes, ellenőrizhetetlen a város vezetése részéről, így be kell tiltani. A népirtás kezdetét veszi, a városi vezetők minden eszközt felhasználnak az egész ország rabigába hajtásához…

„Estélyi órán” – az utcákon barikádok, minden sarkon katonai járőr… A város képviselői egy estélyen nagy pompával ünneplik győzelmüket, rogyadozó étellel teli asztalok, pezsgőáradat… A kéz, amelyik nemrég még a tömegbe lövő fegyvert fogta, most gyöngéden karolja át a puccos charlestont táncoló hölgyek derekát. Ám valaki hiányzik… a nő a bátyját keresi, a feleség a férjét, fiú az apját, anya a gyermekét… Senki nem tudja, ki él még közülük. Öregedő Miss, öregedő menyasszony, öregedő párttitkár, elöregedő szavak… Ez a sakkparti már 40 éve tart…

„Szentjánosáldás” – a nyomokat el kell simítani, mindennek úgy kell kinéznie, mintha semmi sem történt volna. A kormányzó önkénye a halál tromfja, amely azonban túllő az emberi méltóság határán, és az ölni vágyó ragadozó megnyilvánulásává válik… Mocskos élet, mocskos hit, és lehet, hogy csak az idő mossa le a fájdalom és a gonoszság nyomait. Hogyan végződik mindez? Vége lesz egyáltalán valaha?
Ennyit röviden a tartalomról. Kissé érthetetlen? Nem baj… mindent egybevéve nem könnyű darabok, teles-teli erős politikai színezettel, és ez a hangulat akkoriban igencsak jellemző volt a posztszoci országok légkörére (nálunk épp a mečiarizmus dúlt), persze picit sarkítottan. Sajnos a mai világ sem sokkal humánusabb…

Csoportkép Komáromban a Jókai Napokon

Természetesen a csoport részt vett a Jókai Napokon, és a legnagyobb szakmai vitát váltotta ki a zsűrinél.  Legtöbbet állítólag a kiválasztott zenei anyagon vitatkoztak, ami igencsak szerteágazó volt… az „István a király”-tól kezdve a Pink Floydon, Laibachon, Black Sabbathon, Cieslaw Niemenen a „Carmina Burana”-n (stb.) át Verdivel bezárólag.  A díjözön ellenére (a dramaturgiáért Eliška Sadíleková, a legjobb rendezés díja Vlado Sadílek, a legjobb színpadkép díja Peter Janku, a legjobb női epizódszerep díja Csák Etelka) picit csalódottak voltunk, hiszen a színkör, mint csoport nem kapott a felsorolt díjaknak megfelelő elismerést. 
Viszont ami késik, nem múlik, színkörünk szűk egy évre rá ezzel az előadással vehetett részt egy igencsak előkelő nemzetközi fesztiválon. De erről majd a következő mesében…

Cikk az "ifi" c. lapban: 1996. augusztus 8.

Nos, annak ellenére, hogy ezt a darabot is csak hétszer játszottuk, ismét rengeteget tanultunk belőle, és Vlado a „Mágus” újra bebizonyította, hogy a látványszínház koronázott királya – legalábbis minimum az amatőr színjátszómozgalom 1990-es éveinek történetében.
Aki nem hiszi, járjon utána…
P.S. – remélem, hogy az előadás akkori szereplői hozzátesznek ezt-azt a megjegyzésekben… 
(Szöveg: Erdélyi Attila, fotók a csoport archívumából; a képekre kattintva azok nagyobb méretben nyílnak)

Frissítés (dec. 21. este): Csák Évike jóvoltából egy újabb fotó, ezúttal a forrás: http://michal.hanko.me/#2013-12-02

Jano Stankovič