A múlt részben említést tettem egy fesztiválról. Engedtessék meg most nekem, hogy egy kis kitérőt tegyek a színkör kronológiai történetében. Lassan elfolydogált az 1996-os esztendő, ismét lezajlott a tarnamérai nyaralás, ahol ezúttal egy újabb zenés darabról esett szó, melyet 1997 tavaszára készültünk bemutatni. A darabról majd a későbbiekben részletesebben tájékoztatom a tisztelt olvasósereget… Nos, mi tettük a dolgunkat, jártuk a vidéket – főleg az „Imádok” – kal , ismét megszerveztük az Őszi Színházi Napokat, melyek ezúttal szerényebbre sikeredtek, de azért a gyöngyösiek felléptek Losoncon. Cserébe páran közülünk „beugrottak” az „Imádok” már említett gyöngyösi kevert szereposztású előadásának bemutatásába. Szilveszter, báli zenés egyvelegek, stb., eljött az 1997-es esztendő.
Egy szép tavaszi napon a munkahelyemen meglátogatott Vlado Sadílek és Csák Pista. Kérdem, hogy mi a téma… erre ők, hogy megyünk Törökországba, méghozzá a Harold Pinter darabbal…??? Picit értetlenkedtem, hogy minek kellek én ehhez, hiszen nem játszottam benne. Azt mondták tolmácsnak… is. Akkoriban tanultam egy angol gyorstalpalón, és úgy gondolták, hogy kell egy tolmács a csoportnak, aki egyúttal bennfentes is. Egy kissé hosszabb tépelődés után ráálltam a dologra. A szóban forgó esemény neve: a XIII. Amatőr Színjátszók Világfesztiválja Denizli (Törökország), melyre a Kármán József Színkör meghívást kapott, először a losonci színjátszás történetében. Az „akció” 1997. május 17-22 között zajlott Denizliben, és szervezői a denizli önkormányzat, az IATA (International Amateur Theatre Association – nemzetközi amatőr színházszövetség) és a TOBAV (a török állami színházak, opera és balett – társaság alapítványa) voltak.
Az ottlétet a szervezők térítették egyedül az utazás költségeit kellett magunknak előteremteni, ami borsos összeg volt, de sikerült. Nos, amiért Vlado mellettem döntött – írt egy rövid összefoglalót mind a három egyfelvonásosról, és nekem ezeket kellett elmondanom a színpadon, mindegyik rész előtt, természetesen angolul, kosztümben és Kharón maszkjában, mivel ezt a szerepet osztotta rám, mint narrátorra… A „Mágus” két nap alatt elintézte a jugoszláv és a török vízumokat – ne kérdezzék, hogy hogyan… Az odautazás kalandos volt, csak picit hosszú az út, de kibírtuk. Denizlitől nem messze laktunk egy modern hotelben, a Pamukkale „világcsodája” volt látható szemben a szálásunkkal, a hegytetőn. Odaérkezésünkkor mindjárt első este közös fogadást tartottak az összes résztvevő csoportnak, mégpedig a „mészkővízesés”- től (Pamukkale) nem messzi pálmaligetes, teraszos hotel átriumában.
A fesztiválon hat hazai és öt külföldi csoport vett részt (rajtunk kívül egy román, orosz, macedón és német). Ottlétünket végig nagyban segítette az ottani csoportvezetőnk, egy fiatal hölgy Ankarából – Irmak Ergin, akivel sajátosan mindig szót tudtunk érteni, holott sokkal jobban bírta az angolt, mint mi. Az ottani színpadi feltételek – hogy kissé finoman fejezzem ki magam – „vízözön előttiek” voltak. Habár a fellépésünk technikai feltételeit előre leegyeztük (akkor még) faxon, így is meglepett a helyszín: egy volt mozi épülete, 750 férőhelyes nézőtér, hatalmas színpad mobil mozivászonnal, a fény és a hangtechnika „őskori”. Szegény Zorán kitépte néhány hajszálát a hangosítás és a fényezés alatt… Ha jól emlékszem, este kilenckor játszottunk.
A törökök szemében már a díszlet építése is „színház” volt, hiszen kb. reggel kilenctől foglalhattuk el a helyszínt és az egésznapi szorgos munkánkat végignézte egy-két „funkcionárius” az ottani szervezők közül. Sajnos a török ebédszünet idegileg kissé kikészített minket, mert akkor mindenki eltűnt vagy két órára, mi pedig vártuk a beígért még szükséges apróságokat a díszlethez, pl. egy pár méter lánc (végül szereztek vagy száz méter vadiújat, vagy egy pár szög, mert a színpadon csak rozsdásakat találtunk). Az egész napos cselekménysorozatot sajátosan elneveztük a „színház születése”- nek.
Végül is minden „összeállt” és este sikeresen bemutattuk „A forrásnak sós íze…” c. előadást , habár kissé más verzióban, mint a losonci, mivel a fesztiválra csak 15 szereplő mehetett el (ez a szervezők kikötése volt), így dramaturgiai változtatásokat eszközölt ki Vlado, no meg a szerepem Kharón miatt is. A teltházas közönséget megríkattuk, voltak, akik azt hitték, hogy pl . „A hegylakók nyelve” rájuk íródott. Nos, ízlések és pofonok különbözők, meghagytuk őket ebben a szerény hitükben, és nem nagyon forszíroztuk a törökök viszonyulását pl. a kurdokhoz. Mindent egybevéve a nézők és a szakemberek szerint is az előadásunk volt a legjobb a fesztiválon, de mivel ez nem versenyfesztivál, így nem hirdettek eredményt. Minket már az is meglepett, hogy amikor a szállásunkra értünk, az ottani németek felállva tapsoltak…
Ami a többi résztvevőt illeti: láttuk pl. a német „performance” – t, ez abból állt, hogy egy muki motorfűrésszel egy nagy fatönkből egy totemfélét „barkácsolt” ki az egyik denizli köztéren. Az oroszok kosztümös mesét mutattak be, a hazai török csoportok pedig többnyire a népszínművekre „hajaztak”, mind a díszlet, mind a cselekmény, mind pedig a játékstílus alapján. Ezek után gondolom nem szerénytelenség, hogy Harold Pinter egyfelvonásosai a mi tolmácsolásunkban az egyik legjobb volt mind a látvány, mind pedig a „színháziassága” miatt…
Ottlétünkkor alkalmam nyílt részt venni egy „török diszkón” , ami színvonalával talán megütötte a mi szoci diszkóinkat kb. a 80-as években… de a fogadtatás mindenütt szívélyes és szeretettel teli volt. Amennyire időnk engedte, ezen kívül még hivatalos látogatást tettünk Denizli város polgármesterénél (kb. 210 000 lakos), megnéztük az ottani banzájt, csavarogtunk egy pár órát a városban, sőt strandoltunk is a szabadtéri fürdőben.
Elérkezett a hazautazás ideje, ami szintúgy hosszúra sikeredett, de azért útközben még megnéztük Tróját. Amikor végre Szegedre értünk, egy szállodában alaposan „leettük” magunkat rendes magyar ételekből, mert „urambocsá” a török kaja nem volt egy nagy durranás (levest pl. egész héten nem adtak). Sokat írhatnék még az ottani sörözésekről, teapartikról, a vízipipa „erejéről”, a zárónapi fogadásról, a kalamajkákról a határátkelőkön stb., de akkor hosszúra nyúlna az egész történet.
Ha esetleg unalmasra sikeredett ez a kis kitérő a színház sorsáról, akkor sorry… de nekünk örök emlék marad, és végeredményben nem sok szlovákiai amatőr színjátszó csoport mondhatja el magáról, hogy a mečiari időkben Szlovákiát (és Losoncot) képviselte, magyarként egy nemzetközi fesztiválon…
Aki nem hiszi, járjon utána…
(Szöveg és fotók: Erdélyi Attila; a képekre kattintva azok nagyobb méretben nyílnak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése