Első és legfontosabb kérdésem: hogy jutott eszedbe, hogy az légy, ami vagy? Már óvodás korodtól légiutas-kísérő szerettél volna lenni?
Sosem tudtam, hogy igazán „mi szeretnék lenni, ha nagy leszek”. Őszintén. Amit tudtam, hogy imádok utazni, nyelveket és kultúrákat megismerni. Nem tudtam magam irodai falak között elképzelni. Az emberekkel való interakció mindig izgalmasabbnak tűnt.
Viszont többször is megfordult a fejemben, főleg a gimis és főiskolás éveim alatt a stewardess-i munka. Akkori gondolataimra valahogy így reagáltam „Hmm, ezt szívesen csinálnám”. Majd a főiskolás éveim végén erősödött meg bennem az érzés, és úgy voltam vele, hogy egy jelentkezéssel nincs mit veszítenem. Így is történt, februárban jelentkeztem, áprilisban leinterjúztam, július elején leállamvizsgáztam turizmus szakból, és a hónap végén már repültem is ki Dubajba.
Semmilyen képzettség nem szükséges. Az angol amit tudni kell, bár ezt sem felsőfokon (idővel úgyis belejön az ember). Inkább azt mondanám, hogy az ember karaktere, személyisége a meghatározó. Nagyon fontos a tolerancia, nyitottság, fegyelem, az élethez való pozitív hozzáállás. Valamint probléma-megoldó készség is. Illetve amit kiemelnék, és „nyerő” lehet egy interjún, ha rendelkezünk külföldi tapasztalatokkal: külföldi munka, Erasmus program. Persze az idegen nyelvek és kultúrák utáni lelkesedést, érdeklődést is figyelembe veszik, hisz a közel-keleti világ igen más.
Minden életkorban kell egy jó adag bátorság ahhoz, hogy az ember „világgá menjen”. Ráadásul egy teljesen más kultúrába, környezetbe kerültél. Nem okozott gondot a beilleszkedés? Vannak már új barátaid, kollégáid akikre támaszkodhatsz? A családod nem hiányzik?
Igen, a bátorság mindenképp kellett. Bevallom elején nagyon féltem. Az úgynevezett „kultúrsokk” is megvolt, mint gondolom az összes európai kollégám számára. De az idővel csiszolódott, és mára másfél év után úgymond teljesen sikerült adaptálódnom. Talán a távol-keleti messzeség, ami a legnehezebb része ennek a munkának, a család, és legjobb barátaim hiánya. Bár megvan az elektronikus kapcsolattartás, de a mindennapjaimban nincsenek ott. Viszont itt is vannak csodás barátaim, és rám talált a szerelem is egy egyiptomi kollégám személyében.
Most már másfél éve repülök kontinensről kontinensre. Így van, egyszer Tajföld, pár napra rá már Kalifornia. Hát izgalmas, igen. Főleg ha először járok az adott desztinációban. Most ahogy számolom, már 43 országot tudok mondani, ahol megfordultam. Inkább az egész munkámat egy életstílusnak nevezném. A napok számomra kiesnek teljesen. Hogy most kedd vagy vasárnap van-e, azt általában anyumtól tudom meg, amikor neten beszélgetünk. :-) A sok időzóna, időeltolódás teljesen meg tud zavarni.
A nevem jelentése ami nagyon vicces történet. Arabul nem a legszebb jelentéssel bír (haha). Nem szeretnék nyilvánosan káromkodni, de a "szívesen elvinnélek a kukoricásba" kifejezés kategóriájába tartozik. Végülis nem zavar a dolog annyira, mert mindig van min jót nevetnünk a kollégákkal, miután lefordítom nekik az Anikót!
Álmaid? Céljaid? Karrier? Továbbtanulás? Családalapítás? :-) Gondolom a stewardess sem nyugdíjas állás, hány éves korig lehet ezt csinálni? Utána hol szeretnél élni?
Álmaim? Beutazni a Földet. (Volt másfél évvel ezelőtt, haha) Azt hiszem ennyi utazás után valami nyugisabb munkahelyre vágyom majd a későbbiekben. Hisz ha családot akarok alapítani és tartósan letelepedni, ahhoz ez a munka kissé kihívás lenne. Bár megjegyzem a gépen sok szeniorom 40 év fölött van! Talán amit megtanultam az itt eltöltött másfél év alatt, hogy az Otthon ott van, ahol a szívem van. A Föld az otthonunk, bárhol is határozzuk el magunkat, ahol épp élni szeretnénk. Ha az adott helyen van olyan ember akit szerethetünk, és persze mi is szeretve vagyunk, illetve olyan munkánk van amit szeretünk csinálni, akkor bárhol képesek vagyunk élni és jól érezni magunkat. A boldogság az élethez való hozzáállás kérdése. Pár évig még szeretnék repülni, hisz még egy csomó helyen nem jártam. A bakancslistám még félig üres. Viszont ha abba is hagyom, akkor sem fog megszűnni az utazási lázam, abban biztos vagyok. Mindenképp Európa az, ahova szeretnék visszatérni. Ott él a családom, rokonaim, legjobb barátaim. De hogy Európán belül hová, az még a jövő kérdése :-)
A fizetésen és bőséges tapasztalatokon kívül mit gondolsz, mit ad neked ez a „nagy kaland?” Vagy nem olyan, mint egy nagy kaland? Kívülről nézve nagyon romantikus állásnak gondolná az ember – belülről nézve bizonyára kemény munka. Feltételezem, sokat tanulsz menet közben magadról is, feszegeted a határaidat...
Mivel kb. 150 különböző nemzetiséggel dolgozom együtt, ezért elmondhatom hogy bőven akadnak kihívások. A sok különböző kultúrából és vallásból adódó értékrend, nézetek és felfogás nagyon eltérő tud lenni. Megtanuljuk, hogy az élet nem fekete és fehér. Hogy lehet több száz szemszögből is nézni a dolgokat. Kinyílik jobban a világ, a látóköröm szélesebb lett. Illetve sok toleranciát, türelmet adott/ad ez a „nagy kaland”. Az angolom is mindenképp fejlődött. De alapjából véve nem a legnehezebb munkák közé sorolnám. Az éjszakázások, desztinációkban lévő különböző időzónák amik megviselnek olykor. Főleg ha nem alszom sokat, mert minden percet „turistáskodásra” használok ki.
Boldog vagy?
Elmondhatom, hogy igen. Bár mint tudjuk tartós boldogság nincs, mindig kellenek a hullámok. Viszont nagyon hálás vagyok hogy itt lehetek. Sok fiatal álma, hogy egy ilyen állása legyen, ahol ingyen beutazhatja a világot,és még fizetnek is neki érte. Szeretem azt amit csinálok, így sokszor igazán nem is „munkának”, hanem egy mini vakációnak élem meg. És mennyire igaz „Aki szereti a munkáját, annak soha nem kell dolgoznia”. Egyetértek! :-)
Mit üzennél azoknak, akik most indulnak a nagybetűs életbe? Vagy már benne vannak nyakig, csak épp váltani szeretnének, munkahelyet, országot…
Azt tudom ajánlani azoknak akik „elveszve” érzik magukat a világban,hogy próbáljanak ki valami újat, amiről még eddig csak mondjuk álmodoztak. Vágjanak bele olyan dologba, ami igazán érdekli őket. És véleményem szerint „elhagyni az országot” még nem hazaárulás vagy világgá menést jelent. Hanem fejlődést és tanulást, kalandot és szórakozást. Főleg a fiatalok esetében, próbálják ki önmagukat, mi az amiben jók és amit szívesen csinálnának. Veszíteni sosincs mit. Utána a lehetőség mindig ott van, hogy haza menjen az ember, visszatérjen szülőhazájába. És a legfontosabb, hogy hinni kell önmagunkban, és abban hogy minden jól fog sikerülni. Az élet a változások folyama, és szerintem élni kell minden lehetőséggel. Ha valamilyen munkahely nem tetszik, akkor egyszerűen váltani, lépni kell! :-)
(Kérdések: Éva, Válaszok: Anikó. A fotók Anikó saját archívumából származnak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése